Ön már nincs barátom, és nem ellenség, te vagy minden, te csak ...

Igen, úgy gondolja, hogy nem tudok nélküled, anélkül, hogy a szag, szesz rokonok, anélkül, hogy a szem, kéz, hangokat, smsok kéri. Röviden, anélkül, hogy ... És tudod, én is úgy gondoltam, hogy nem tudtam. De tudnék! Néha azt gondolom, hogy ez önhipnózis, vagy önbecsapás, nem, ez nem így van, én tényleg megtanultam együtt élni nélküled! Tudod, talán majd csak lesz egy felnőtt? Lettem egy másik pillantást a világon? Nem tudom, talán ... Tudod, az utóbbi időben, én ritkán megválaszolni a kérdést, hogy megértsék magukat, hogy úgy érzi, hogy mit akarok ... Hogy miért? Nem, nem érdekel? És én válaszolok ... mert nem szokott élni nélküled, de próbálom, én ugyanazt a munkát! Tudod, néha őrülten szeretné tárcsázni a fájdalmasan ismerős a szám, melyre engem oly sok fájdalmat és könnyeket csalt, nem ő nem, a tulajdonos, de én visszatartani magam, ezért szükség van ... Igen, elkezdtem nevetni, bár nem olyan élénk és vidám nevetés hogyan kell, de akkor is ... nem, srácok, én nem kommunikál csak a legközelebbi barátai, nem akar, nem tudom ... félek, hogy hibázik, lett zártabb, hitetlenkedő minden ... Vége van a móka, mindig nevető lány, mindig nyitottak a párbeszédre, új ismeretségek ... megölte, olyan könnyű és egyszerű. Mint ha van egy kis gyakorlás az ilyen esetekben. Szükségem van szó? Ha, kitört belőlem a nevetés az arcodon, és megy, angol, búcsú nélkül ... Hogy miért mondom mindezt? Azt felelem, hogy szeretnék fura? Elvégre, ha velem volt, már csak a vágyak, gondolatok ... De most már nem vagyok más, és most már nem bánt engem ... Soha ... remélem ... És ha találkozunk? Csak elhalad anélkül, hogy észrevette, hogy már volt, amikor dühös volt, de most más okból ... És ha engem kérdezel, ha én szerettem? Azt felelem, hogy nincs ... talán ...
Azt akarom, hogy az egyik, hogy mielőtt, vagy nem? Nem tudom ... Minden ...